Nagy utazás az ELÉG világába - 17. rész

Tegnap a legszükségesebb holmijainkról, a ruházatunkról elmélkedtünk. Ma ismét tovább haladunk.

"17. A SZEGÉNYEK PALOTÁJÁBAN

 “...ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe.” (Márk 12,38-44)

A vietnamiak a tet ünnepet, a holdhónap szerinti új évet úgy köszöntik, hogy új ruhákba öltöznek, meglátogatják barátaikat, különleges ételeket esznek. Egyik évben Ba Hein, egy menekült a Quang Ngai város környéki táborból meghívott minket a tet ünnep alkalmára készített ebédre. Késő délután érkeztünk meg hozzá. Nádból és sárból készült, egyhelyiséges háza a menekülttábor közepén állt. Konyhája a sarokban álló tűzhely volt. Barátságosan ültetett le minket az asztalhoz húzott alacsony székekre. Háza egyik sarkában családi képeket láttam, köztük egy fiatalemberét és egy kisgyermekét. Elmondta, hogy a férjét és a kislányát ábrázolja a kép, az amerikai tüzérség áldozatául estek a háborúban. Ba Hein törött csőrű teáskannából töltötte ki a teát. A csészék tisztára súrolt sörösdobozok voltak. Miközben ittuk a teát, Ba Hein elkészítette és felszolgálta a néhány fogást. Nem kért elnézést a szegényes ételért, és házának szomorú állapotáért. Méltósággal szolgálta fel az ételt, biztos volt benne, hogy vendégszeretete ugyanolyan értékes, mint Quang Ngai leggazdagabb házaié. Távozáskor hátrafordultam, hogy búcsút intsek neki. Az ajtóban állt, erősen, dacosan, önbizalommal mosolyogva. Királyként bántak velem a szegények palotájában.

Max Ediger"

A bőkezűség valahol ott kezdődik, amikor már nem a feleslegedből adsz. Mai világunkban, viszonylagos jólétünkben ezt nagyon elfelejtettük. Már abból sem adunk szívesen, ami nem szükséges a mindennapi megélhetésünkhöz. A régi vendégszeretet kihalóban. Sajnos ehhez persze hozzájárulnak a rossz tapasztaltok is, ismeretlent nem engedünk be az otthonunkba, hát még ha hajléktalan, vagy kéregető. Hiszen nem feltétlen közeledik jó szándékkal. De legtöbbször az utcán kéregetőnek sem adunk semmit. Pedig 10-20 Ft lenne azért legtöbbünknél egyszer-egyszer, ami nem hiányozna a családi kasszából. Nem kell mindenkinek adni, de lehet valakinek. Nem kell meghívni őket, de oda lehet menni. 

Emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt volt egy pártfogoltunk, egy hajléktalan néni. Befogadni persze nem mertem, de sokszor vittünk neki ételt, jó szót. Azt kell mondjam, utóbbinak néha talán még jobban örült. Ételt többször kapott, de beszélgetni nemigen álltak meg vele. Hálás volt érte, hogy valaki emberszámba vette.

"Mi kell ahhoz, hogy valakivel királyi módon bánjunk?

 Milyen tulajdonságai voltak Ba Heinnek, amelyek arra késztették Maxot, hogy házát palotának lássa?

Vannak-e olyan emberek a közösségemben, akiket soha nem hívnék meg az otthonomba? Miért?

Hívj meg valakit ebédre, akit eddig nem akartál meghívni!

Állapítsd meg családoddal vagy lakótársaiddal, melyik az az öt legfontosabb háztartási munka, amelyeket "időmegtakarító" gépekkel végeztek. Ki használja ezeket leggyakrabban? Ki végezné el ezeket a munkákat, ha energiatakarékosabb módszerekre térnétek át, ha elhagynátok az energiaigényes gépeket? Mit követelne meg az egész családtól, lakóközösségtől egy ilyen változtatás?"