Irén álma ...

„Valamikor vadlúd voltam, / vadludakkal vándoroltam.

Nagy tavakért lelkesültem, / tengeren is átrepültem.

Őszi fényben és homályban / fel-feltámad régi vágyam:

társaimmal útrakelni, / fényt és felhőt úszva szelni. …”

Áprily Lajos: Vadlúd voltam

November. Emlékezem. Ilyenkor velem vannak mind, kik egykor kedvesek voltak nekem. Az emlékek kútjából évről évre több arc bukkan fel, ahogy az életből eltávoznak. Legtöbben váratlanul. Ahogy most Ő is.

Irén. Maga az élet, maga a játék. A színjáték. Az egyik legnemesebb gyógyító játék-mester. A Meglepetés Színház megálmodója és létre hívója.

Pártfogó felügyelőként az emberi lélek kútját kutatta, pszicho- és bibliodráma vezetőként gyógyította. Vezetett, tanított, de közben maga is úgy tudott játszani, ahogy kevesen. 

A Meglepetés Színház számos fényképe, videofelvétele és játszótársainak szíve őrzi mosolyát vagy haragját, mikor hogyan kívánta a szerep, mikor hogyan súgta a Lélek. A Lélek, mely most magával vitte Őt is, mint egyet az Övéi közül. Ő már színről színre láthat mindent, mit megjeleníteni próbált társulatával az ihletett pillanatokban.

Pénteken összegyűltünk, hogy emlékezzünk és búcsút vegyünk Tőle a magunk színházas módján. Ahogyan Tőle tanultuk. Ott, ahová oly sok próba és drámafoglalkozás kötött minket. A „medvébe”. Jöttünk, ahogy voltunk és hoztuk magunkkal apró cserepeinket, melyből az est végére egy csodás mozaikkép állt össze. Minden darabka megannyi emlék, a szeretet fátyolán át talán kissé megszépítve, de az emberi esendőségből mit sem tagadva. Sírunk is, nevettünk is. „Irén, aki mindig valamit keres, de a lényeget a szívében őrzi” énekeltük a találó sorokat és könnyeinken át is mosolyogtunk. „Köszönjük, hogy ránk találtál. Köszönjük, hogy rád találtunk.” 

Meggyújtottuk az emlékezés gyertyáit, felolvastuk a Hozzá, vagy Róla írt sorainkat és anekdotáztunk. Nyári edzőtáborokról, fellépésekről, vendégszereplésekről, workshopokról és ki tudja még mi mindenről. 

Végül játék nélkül bár, de egy-egy korábbi játék által megérintve ültünk/álltunk/feküdtünk le a szoba egy-egy pontján, és osztottuk meg egymással élményeinket Irénről, foglalkozásairól, ahogyan az ahhoz a ponthoz kötődött, ahogyan az a hely előhívta belőlünk.

Tort ültünk, ahogy a régiek. S ahogy hullott a könny a szemünkből, úgy hullott a mázsás súly a lelkünkről. Felszabadultunk a gyász terhe alól és magunkhoz öleltük a test börtönéből szabadult lelket, hogy most már mindig velünk maradjon.

Kiútként éjből a fényre, / pokolból a magas égre

adtál nekem egy teret, / s benne számos szerepet.

Dávid élte volt a téma. / Hónapokig minden néma,

majd hirtelen nyílt az ég, / s lenyúlt hozzám égi kéz.

Később kaptam új teret: / jött a színpad, hol lehet

szárnyaló a képzelet, / s rögtönzött a jelenet.

Köszönöm az életet,/ amint Általad lehetett

újra fényes, ragyogó. / Kísérjen most áldó szó!